2015. június 2-5. Erdei iskola Pécsváradon

Bandicz Bálint Barnabás: Levelek a táborból:

• Első nap
• Második nap
• Harmadik nap
• Negyedik nap

Levelemet első sorban azokhoz a kicsikhez írom, akik esetleg nem tarthattak velünk eme utazáson, bár biztosra veszem, hogy nekik se olyan rossz a soruk a távollétünkben. Visszatérvén a témához, elkezdődött a kaland. Kifejezetten fárasztóan egyébként, ha épp tudni akarjátok, szóval felesleges irigykedni. A tábor elég szép, bár némileg kisebb, mint tavaly. A kinn alvók felállították a sátrakat (természetesen rosszul) és megtapasztalhatták néhány vandál késztetésekkel küszködő gyerek kiteljesülését, ami a mi sátrunkat illeti. A patak megnyugtatóan csobog, a teknősöket, rákokat, és a domboldalon lézengő hajléktalan bácsikát már megismertük. Először is a várba mentünk el, ahol egy csomó ideig nem lehetett leülni.  Ezután következett az uszoda, ahol le lehetett ülni. Az igazán fárasztó része a dolognak, a visszajövetel volt. Jancsi kicsit rosszul is lett, meg az az igazság, ha épp tudni akarod, hogy én is, biztos, mert a várban nem lehetett leülni. Egész jó ez a kis zug, csak sehol sincs csend.

Mindig a második nap a legnehezebb, ez esetben is. Ahogy azt már említettem, az este nem volt túl nyugalmas, és bizony az ébredés sem. Egész korán, még délelőtt elindultunk a Zengőre, na, azon ott kellett volna lenned, volt valami. Nekünk azt mondták, hogy nem hosszú az út, csak a terep nehéz, de szerintem egyáltalán nem így volt, ha épp tudni akarod az igazat. Tűzött a nap, mi meg egyenesen hegyet másztunk, én haldokoltam a végén, mindezt azért, hogy megnézzük a Bánáti Bazsarózsát, ami nem virágzott, és egyáltalán nem volt szép, a vár meg egy halom ősrégi kavics. Persze én nem vagyok szakértő. Utálom a bazsarózsát. Egyet mondhatok, soha ne mássz hegyet, de még csak dombot se. Alulról is tökéletes a kilátás, hidd el nekem. A folytonos talpalástól mindenem fájt, és a járásom alapján sokan rosszat gondoltak rólam. Azt kell mondanom, ez a nap nem volt túl fényes, ha épp tudni akarod az igazat. Végszóra sütöttem egy szalonnát, és a napom egész jól zárult. MA MÉG NAGYOBB A ZAJ, MINT TEGNAP.

A második éjszaka némileg azért kellemsebben telt, nem rugdostak meg, és köptek le, ez is valami. Néhány vállalkozó szellemű fiú ébreszt minket, rekedt ordibálással, amit akár éneknek is nevezhetünk. Különben csak azért vagyok ennyire dühös, mert hétalvó vagyok, nem kell komolyan venni. Végre valamelyest csendesen kezdődik a reggel, bár még ez sem az igazi. Egész nyugodtan megreggeliztünk, csak épp annyi hely nem volt, hogy nagy levegőt lehessen venni. Ezután jöttek az állomások, az úgynevezett „iskola” a tábor nevéből. A mi első állomásunk az énekórához köthető. Új szöveget szerkesztettünk egy másik dallamára, egyet pedig elmutogattunk. Ezután vizsgálódtunk a természetben, és más fajta műsornak is tanúi lehettünk Jancsiéknak köszönhetően, bár én végig nekik szurkoltam, ha épp tudni akarod az igazat. Ezután plakátot készítettünk, ebben nem volt túl nagy szerepem, elismerem. A programot drámajátékokkal zártuk, ami elég vicces volt. Ezután szünet következett, szabad foglalkozás, és kis idő múlva a számháború, ami megérdemel néhány sort. Először is, egyetlen egy tisztességes játékossal találkoztam az ellenséges csapatban, de nem mondanám el a nevét, még mások megsértődnek. Bogi számára nem volt sajnos túl élvezetes a dolog (Beleesett a patakba). És most jön az igazán érdekes része a dolognak, úgy gondolom. Igazán nyomott volt a hangulatom, ha épp tudni akarod. A tábortűz nagyon hangulatos, gondoltam majd jobb kedvre derít. Kicsit zenét hallgattam, mielőtt elkezdődött a dolog. Először is szánom-bánom, de én tényleg nem tudtam róla, hogy Kevin és Ricsi jövőre nem lesznek velünk, és amikor utaltak rá sokadszorra, még akkor sem esett le. Amikor pedig mindenki sírni kezdett, hát az volt valami. Fedor öt perces szünetekkel végigölelgette az egész osztályát zokogva, nem mintha gúnyolódni akarnék, én megértem, de hidd el, ez nem igazán tudott jobb kedvre deríteni. A hetedik osztály úgyszintén közös megegyezéssel, egyszerre kezdtek el zokogni Kevin vállán, ami persze tökéletesen érthető, jobban ismerték, mint én. A végén már az én osztályomból néhányan is meginogtak, és jajgatásban törtek ki. Nem is tudom mire való az utolsó két hét, amikor még láthatjuk őket, de nem hiszem, hogy jajgatásra és rimánkodásra. Énekléssel ért véget a nap, és bár szívvel-lélekkel dolgoztam a csapatomért, szerintem az Erdősék voltak a legjobbak, ha épp tudni akarod. Kezd elcsendesedni ez a hely, és ami azt illeti, nem áll jól neki.

Bizony sokszor éreztem magam rosszul ebben a táborban, és sokszor voltam nyomott, de az utolsó nap minden emlékem megszépült. Jól emlékszem, ültem egy fa árnyékában, az ágak valószínűleg kísértetiesen takarhatták a fél arcomat. Mindenki csendben pakolt el reggel, ha nem figyeltem volna, talán észre se veszem. Nem azt akarom mondani, hogy halotti csend honolt, vagy bármi hasonlót, de tényleg nyomott volt a légkör. Persze ez nem katasztrófa, sokaknak volt még kedvük viccelődni, és ez jó, mert a többieknek is segít. Valószínűleg kicsit eltúlzom a dolog jelentőségét, de tényleg sajnáltam, hogy ilyen hamar eljövünk. Valahogy kevés volt ez a pihenő, nem ellensúlyozta az egész évet. Én ültem egy padon, zenét hallgattam, és igyekeztem minden vicces részletet felidézni, ebből a három napból, és igazából nem egy ilyen volt. A kaland leírását itt zárnám, és kicsik, nagyok, a többit majd otthon.

 

gallery 2 lightboxby VisualLightBox.com v6.0